Segítség

Mindig ebbe törik bele a bicskám! A túlzott segédkezésbe! 

Mert mindig, mindenkinek, mindenhol, minden áron - segíteni akarok!

Bocsánat, ha ez a bejegyzés furcsa lesz, ha nem lesz olyan nyugodt mint a többi... 

Fel vagyok dúlva, el vagyok keseredve!

Segíteni akartam! Már megint sok voltam! És most lehet megütöm a bokámat! 

És annyiszor jártam már így! De annyiszor! És nem és nem bírok más lenni!

Nem tudom minek kell még történnie, hányszor kell még embereknek belém rúgnia, hányszor kell még azt hallanom az uramtól: megmondtam... 

Nagy sóhaj! És még mindig nem könnyebb a lelkemnek! 

Gombóc a torkomban, könnycseppek a szemem sarkában. 

Bárki aki eddig bekopogtatott, felhívott, vagy csak úgy segítséget kért; nem kapott nemleges választ, nem küldtem el! Segítettem! 

Ha a családomat szorítottam háttérbe? Az sem érdekelt, legyen másnak is jó, sikerüljön másnak is. 

Mit kaptam ezért? Sokakkal már nem vagyunk ismerősök, nem szólnak hozzám. 

Nem vagyok szent. Vannak hibáim. A legnagyobb, hogy segíteni akarok! Segíteni másoknak! 

Ami utána jön, pedig teljesen normális emberi viselkedés, önzővé lesznek. Önzővé, eltaposóvá, bunkóvá, gyökérré.

Utóbbi egy igen közkedvelt szó itt. Naponta kb 10* hallom. 

Sajnos amikor apuka felhívott, hogy mit képzelek magamról, hogy hogyan mertem a lányának szólni (nem is vele beszéltem), hogy ne beszéljen magyarul az osztálytársával; hogy ne csak magyarul beszéljenek egész nap... nem jutott eszembe, hogy mondjam neki! Hogy felvilágosítsam, hogy nem az én gyerekeim neveletlenek, hanem ő a paraszt, mert be sem mutatkozott amikor felvette a telefont. Gyökér, mert játssza az agyát, bunkó és meg sem hallgatja a másikat. És támad és fenyeget és hazugnak nevez.
Holnap megy az iskolába és jól megmond... ilyenek vagyunk mi magyarok. Leszarjuk mások érzéseit, mások életét. Törtetünk, megyünk előre! A lényeg, hogy nekünk legyen jó! A szomszéd tehene meg duplán dögöljön meg, vagy ha 2 van akkor mindkettő. Sőt! 

Bemegy az iskolába és lehet, hogy hiába volt minden eddigi munkám, erőfeszítésem. Hiába építettem szép aprólékosan a karrieremet. Szépen, udvariasan megköszönik a munkámat és ennyi volt.
Mert ennek a gyökérnek a gyereke sírva ment haza, mert én a másik gyereket megkértem, hogy a saját érdekében ne legyenek összetapadva. És ne neveljem a gyerekét, sőt! Hozzá se szóljak!
Szar az amikor el kell magyarázd a gyerekednek, hogy a felnőttek baromsága miatt, inkább ne beszéljen egy iskolatársával! Nehogy bajba kerüljünk...
Jó érzés magyarnak lenni.. Kíváncsi vagyok más nemzetek is ilyen jó fejek-e...

2 éve...

2 éve, hogy nem jártam felétek! Hogy nem írtam magunkról...

Mennyi, de mennyi minden történt! Hol is kezdjem...

Sikerült egy szép nagy házat bérelnünk! Hoppá! Pont ma van 2. éve, hogy itt lakunk!

Természetesen az sem volt egyszerű ahogyan rátaláltunk, beköltöztünk. Miért is lett volna az? ;)

Egy ismerős ajánlására, a helyi hirdetőoldalon adtam fel hirdetést. Jött pár érdekes levél, hogy külföldre kellett költözniük, de futárral küldik a kulcsokat és bla-bla, még kérdőívet is küldtek, sőt fényképeket is egy-egy lakásról! Persze! Nigériai csalók voltak. Hihetetlen, hogy vannak emberek akik bedőlnek ennek!  Bevallom nekem is felcsillant a szemem és a szívem azt diktálta, hogy nekünk is jó lenne egy ilyen lakás... De az eszem tudta, hogy nem szabad elhinni! Abban a kétségbeesett állapotban, sajnos sok mindenre képes az ember lánya!

Ezek az események már akkor történtek velünk, amikor már el tudtunk volna költözni; amikor már volt pénzünk; amikor már ott volt a határidő, hogy menni kell. 

De megfelelő lakást nem és nem találtunk. 

Lett volna egy, amit én persze azonnal vettem volna ki, de egy "ismerős" ráébresztett, hogy nem szabad, mert ... kicsik a szobák, alacsony a belmagasság, mindenből a legolcsóbbat vették, drága... 

Kerestünk tovább! 

És akkor jött egy válasz, benne egy telefonszám. Ami nem működött... Az még az igazsághoz tartozik, hogy én akkor, na jó azóta se nagyon, szerettem telefonálni. Így a fentebb említett ismerős segítségével tudtunk kommunikálni a válaszoló hölggyel. Azaz először még nem, mert ugye nem volt jó a telefonszám. Majd elküldte a jó számot. Majd jött a köv. levél, hogy akkor még sem tudja kiadni... Most is nagy sóhaj száll, ha erre az időre gondolok. 

Kerestünk, kutattunk, amikor jött az újabb levél: mégis mehetünk! 

Elmentünk hozzájuk, gyerekeket folyamatosan csitítottuk, kértük, hogy csak kicsit maradjanak csendben. Lakásról láttunk képeket, foglalót kifizettük és vártunk. 

Igen jól olvasod, nem nem voltunk bent, nem sétáltunk körbe. Csak papíron láttuk, fényképeken. 

Elérkezett a várva várt nap és 2012. november 28n megkaptuk a kulcsokat! 

29n már itt aludtunk! Nem bírtuk tovább a szobában! 

Eleinte gyerekasztalon ettünk /ebayen megnyertem egy "ovi" bútorait, játékait, kellékeit/. 

Az asztalok pár hete találtak gazdára! Egy ismerősöm fürdőszobájában lettek, valamik! Talán fellépők... Majd megnézem, hogy hogyan értelmezték újra!

Azóta sikerült belaknunk... talán túlságosan is. Persze azóta is a bútorokat lesem meg először az ebayen. :)
Áztunk már be, állt meg a fűtésünk, fújta le a szél a kisház tetejéről a fedő valamit. 

Szeretünk itt lakni! Egyre több szomszédot ismerünk meg. 

Nemrégiben egy kedves magyar család költözött a szomszédunkba! 

Van egy hatalmas trambulinunk, így a kis makik tudnak néhanapján tombolni.

A sulik is viszonylag közel vannak, persze kocsival járunk! :)

Minden évben szerveznek a gyerekeknek egy bicajos reggelit. Lehet jelentkezni, hogy ki szeretne menni. Tavaly becsülettel bicajoztunk. Úgy szétáztak a gyerekek, hogy a reggeliztető hölgy még idén is emlékezett ránk!

Idén, kissé megcsúsztunk az idővel...melyik reggel ne tennénk így... Gondoltam mégse járja, hogy jelentkeztünk és nem megyünk. Bicajok elő, csomagtartóba be. Sulinál megállás, bicajok ki, na most arra már nem emlékszem, hogy betekertek-e, de arra határozottan emlékszem, hogy megint leszakadt az ég és most is sikerült megáznunk! :)